Mi a vers? A vers gyönyör, mámor, feloldja mindazt, mi gátol. A vers egy gyógyszer, egy gyógyulási módszer. A vers sír és nevet, ha kell együtt él veled. (Dovigyel Bálint) Létszükséglet, lélekszükséglet.
Nagyon szeretek verseket olvasni, és szerencsére a magyar irodalom bővelkedik kiváló alkotásokkal. Az én személyes kedvencem is a magyar irodalom egyik nagy alakja, Radnóti Miklós. Nagyrészt személyes, szerelmes versei elkápráztatnak, az érzelemkifejezés a zsenialitása. Bizonyára senkinek sem kell bemutatnom, viszont gondoltam miért ne ásnánk be magunkat egy kicsit a dologba? Nem azokat a verseket szeretném tőle bemutatni,amit a tankönyvekben olvashattatok/olvashattok, hanem a nem mindenki által ismert költeményeit. A legeslegkedvencebb versem tőle a Tétova óda, de elgondolkodtatott az,hogy ez talán benne van a tankönyvekben is(?). Mindenesetre nem kockáztatok, leírom ide. Én akárhányszor olvasom,nem tudok betelni vele. Fannival való szerelme nagyon ismert, és persze a lagerben töltött ideje is, viszont most nem vagyok melankolikus hangulatomban, így a vers, amit még ide beillesztek, az A virág. Néha olvassatok Radnótit, mert iszonyatosan megérinti a lelket. 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                        hűs tenyeredben.

Virág

Most mentél el, öt perce sincs,
öt perce nem vagy már velem.

De látod, ez a szerelem,
ez a lidércláng, ez az ármány,
a karcsu képzelet

e fürtös vadvirága.

Most mentél el s már újra megcsodálnám
bokád fölött a drága
jólismert kék eret.